Évek óta új borítókkal és változtatott formátumban adják ki sorra King műveit, de az „Állattemető” – ahogyan régről ismertük a címet - bizony sokat váratott magára. Az eredeti cím: Pet Sematary, amit a rend kedvéért azért  írok ide, mert szokás szerint a magyar megfeleltetés még másodszorra sem lett az igazi.   

Sokszor kapta meg a könyv kritikaként, hogy nem tartozik a legjobb King művek közé, de  keresettsége és az olvasói igények alapján az egyik legnépszerűbb művek közé sorolható. A sikert a ponyva elemek és a borzongás mélységeit felvonultató igényes horror eszköztár együttese biztosítja. Ezen túlmenően a halál, a gyász és ennek mitikus rajzolata időnként szépirodalmi magasságokba emeli a történetet. Kibontása, amelyben sok a sejtetés, úgy halad a végkifejlet felé, hogy az edzett olvasók számára is igényli az olvasás időnkénti szüneteltetését. Olyan ősi félelmekből merít, amely mindig foglalkoztatta az embert és jó tollú író számára a siker zálogának tekinthető

King például jó érzékkel szerepelteti a macskát, amely már az egyiptomi vallásban is mítikus lény, és a mai kor emberében is ambivalens érzéseket kelt, gyűlölet és vonzódás egyaránt megfigyelhető a házimacska kapcsán, ezért kitűnő választás. Az író a történetben  most is hétköznapi emberekre és környezetre alapoz, ezt torzítja el  oly módon, hogy az eseményeket előbb csak különösnek találjuk, később viszolygást érzünk, ami mindinkább félelembe csap át.

A könyv előtörténete is érdekes, mivel egy kiadói vita előzte meg a megjelenést, így a könyv piacra dobása részben a szerencsének köszönhető. Miután az anyagiakon összekülönböztek, King a Pet Sematary átadásával toldotta meg az ajánlatot, amit végül elfogadtak. Így a ’80-as évek elején megjelenhetett a regény.

Aki most olvasna először Stephen Kinget, nos szinte minden erényt és bravúrt megtalál a könyvben az írótól, de a műfaj jellege miatt mindenkinél másféle hatást válthat ki, ezért az ajánlás nehéz feladat. Egy biztos, hogy  a „Kedvencek temetője” a horror irodalom értékes képviselője és a műfaj kedvelőinek könyvespolcán van a helye

Lakatos Attila Tibor

Isztambuli történetek

Ilber Ortayli

Amikor valaki Isztambulba készül sokszor csak összeolvas valamit Szulejmánról, a Koránról, a Hagia Sophia-ról, a kerengő dervisekről  meg a Boszporusz hídjáról és mindezt később belekeveri valami negédes, bágyasztó forróságba, amit az ember Keleten szokott érezni utazása közben. Ez a sztereotíp érzésvilág a végén éppen, hogy csak elég annak kimondására: „ Itt is voltunk..” Ennél többet azonban alig-alig ad vissza..

Persze a kellően érzékeny turista, aki ismerkedése során egymás után él meg szélsőségeket, a kiabáló, gyors és néha karcos beszédstílust, a nyugat- európai nők aggodalommal kevert kíváncsiskodását, a már-már európai szervezettségű intézményi bürokrácia és a sokszor problémás közbiztonság ellentmondásosságát, nos az érzékeny turista  óvatosságból már igyekszik álladóan „résen lenni” nyaralása alatt. Sejti, hogy valami titok lappang abban is, hogy az épületek falán a keleti ornamentika látványának élvezte rendre a mocsokkal, bűzzel oly szerves módon keveredik össze errefelé.       

Aztán – ha úgy hozza az élet – kezébe akadhat egy könyv Ilber Ortayli török történész munkáiból és úgy fogja gondolni, hogy szégyellnivalóan nem tud és főleg nem ért semmit abból amibe belecsöppent. A jó hír azonban az, hogy ezt követően majd fog érteni, főleg, ha lassan, figyelmesen és újra és újra kézbe véve halad előre a könyvben. A török történelem sokrétűsége keservei és küzdelmei ugyanis ott rejlenek minden relikviában  a bazárok falán, a kutak omladozó ívein  és a felújított, ragyogó Dolmabahce-palota lépcsősorán is , keveredve a nyugati építészet beszivárgó jellegzetességeivel.

A szerző történészként ír de érdekfeszítően és vonzó stílusban adja át azt a nélkülözhetetlen tudást, ami szükséges ahhoz, hogy a felszínes rácsodálkozáson túl megértsük, befogadjuk, sőt elfogadjuk egy nép erőfeszítéseit, sajátos világát.

Amennyiben nyár közeledtével Isztambul is úticélunk  lehet, akkor az  „Isztambuli történetek”  az útikönyvek mellett  kitűnő választás  az alaposabb felkészüléshez, emellett minden érdeklődő számára  felfogható szellemi utazásként is, aki Isztambul  kultúrtörténete után érdeklődik.

Lakatos Attila T.

Marék Veronika: Boribon és a 7 lufi

A Boribon sorozat fenti kötete számomra kiemelkedően értékes munka. Ez a kis könyvecske alkalmas arra, hogy átmelegítse a legkisebbek szívét és mindezt egy olyan fogékony időszakban teheti, amikor az élmény a gyermeket akár a felnőttkor felé vezető úton is elkiséri.

Az írónő és szerkesztők gondos munkája az illusztrációkban egyszerűsített formavilágú, tiszta színekkel dolgozó művet teremtett, amely gyorsan szerethetővé teszi a Boribon sorozatot. A lapokon a szöveg és a kép külön oldalakon jelenik meg, amely az olvasmány feldolgozását és befogadását is jól segíti. Az írás klasszikus szerkezetben halad a tetőpont felé és zárul az erkölcsi tanulságokkal, amely a mondandó mellett  az epikus szerkezet erejét is bizonyítja.

A kipukkanó és folyamatosan fogyatkozó lufik története az eseménysor  kritikus pillanatában a birtoklás és a lemondás dilemmájáról szól. A megoldás önzetlensége és ennek öröme -talán nem szégyen kimondani- felnőttként is katartikus élményt képes teremteni ebben az egyszerű történetben.

Olyan ez, mint időnként újraolvasni gyermekkorunk klasszikus meséit, amelytől az ember a végére tisztábbnak érezheti magát. Az erkölcsi emelkedettség – mint olyan - megélése pedig  ráfér mindannyiunkra,  kicsikre nagyokra egyaránt, korhatár nélkül.

Aki úgy dönt, hogy „Boribont” vásárol, tegye kosarába a 7 lufi történetét is, nem fogja megbánni.

Lakatos Attila Tibor

Kissé elmosódva – Robert Capa emlékére

Két könyvet ajánlhatok figyelmükbe, melyeket egy személy Robert Capa munkássága kapcsol össze. Ezek Jane Rogoyska könyve, a „Gerda Taro, aki „kitalálta” Robert Capát” és Robert Capa: Kissé elmosódva című munkája.

Hogy ki volt Robert Capa?  Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy életművész, aki sokszor  könnyedén vette az életet , de ösztönös tehetségével mégis annak sötét oldalát mutatta meg nekünk. Olyan ember, aki megtalálta és felépítette önmagát mindannyiunk csodálatára és hasznára.  Mondhatjuk talán, hogy kezdetben egy zseninek álcázott senki, akiről kiderült, hogy az álcája mégis maga a valóság !  Furcsa fickó volt annyi bizonyos.

Friedmann Endre néven magyar zsidó családban született és legnagyobb sikereit fotográfusként és haditudósítóként aratta egy olyan időszakban, amikor a veszély és az élet szinte ugyanazt jelentette. Emberszeretete és kalandor természete egy olyan magával ragadó természetben egyesült, amely szerelmek és nevezetes barátságok színes kavalkádját teremtette meg a háborúk sújtotta 30-as 40-es és ötvenes években.  Híres volt szerelme Ingrid Bergmannal, vagy barátsága Ernest Hemingway íróval, akivel egyfajta megértő és elfogadó szenvedélyesség kötötte össze. Meghatározó kapcsolata volt Gerda Taróval, aki Capa nyomában maga is harctéri fotózással kezdett foglalkozni, de nem sokkal később munka közben életét vesztette.

Elnézve a Capahoz köthető fotókat, különösen a tömegjelenetek fotózása bámulatra méltó. Capa életrajz írója Whelan írja , hogy képei „nem annyira események krónikái, mint inkább végletes feszültség alatt álló emberekről készült, mélyen együttérző és rokonszenvező tanulmányok” Különös tehetséggel érezte meg az elkapott esemény leginkább felkavaró pillanatait és momentumait és a korszak kezdetleges technikájával is képes volt ezt megmutatni.

 Capa ugyanakkor íróként is tehetséges volt. Narratív stílusban színesen és érzékletesen írt, kapcsolatai révén pedig meghatározó személyiségekről villantott fel érdekes részleteket. Írásai filmszerű élményt nyújtanak az olvasónak egy keserves, nélkülözésekkel teli időszakról. A „Kissé elmosódva” élvezetes olvasmány, tele anekdotákkal amelyek közül lehetnek persze kitaláltak is – az anekdota már csak ilyen – azonban történetei jól érzekeltetik egy elszánt jellem kemény küzdelmét és az olvasóban is talán a helyére kattan valami a nagy háború megértése kapcsán. Capa írói vénája értékes kulcs a mai oknyomozó ujságírás megértéséhez is, rávilágít arra az útra, melyen Daniel Pearl, James Foley és sorstársaik jártak és járnak ma is nap mint nap.

 Robert Capa szerelméhez Gerdához hasonlóan életét adta a fotózásért, 1954-ben egy taposóakna végzett vele Indokínában.

Lakatos Attila Tibor

Írjál és szeressél, avagy a levél alkonya…?

Nyáry Krisztián új könyve mondhatni visszatérést jelent a kezdetekhez, vagyis rokonítható a hangos sikert arató „Így szerettek ők„ témaválasztáshoz. Itt is jeles irodalmi és művészeti személyiségek szerelmi élete elevenedik meg, immáron kordokumentumoknak tekinthető leveleken keresztül.

Olvasva a míves magyarsággal, nagy igényességgel írt leveleket óhatatlanul összevetjük őket a jelenkor levelezési gyakorlatával és bizony egy letűnt kor erényei azonnal nosztalgiát élesztenek bennünk.

Mára az e-mail korszak sikerét a gyors, egyszerű és tömeges információküldés igénye teremtette meg, azonban ezen jellemzők egyúttal az alapos, szép és minőségi munka süllyesztőjévé is válhatnak.

Néhány mondat erejéig tekintsünk visszafelé, hogy megérthessük mit hagytunk el és miért?

Valamikor a levélírás és a tudás kéz a kézben járt, azaz kevesek kiváltsága volt. Kiegészülve a levél továbbítás nehézségeivel, lassúságával egy alaposan átgondolt gyakorlatot igényelt és ezen keresztül jelentős eseménynek számított a köznapi életben. Levelet írni tanult és oktatott tevékenység volt, tartalmát és formai jegyeit tekintve egyaránt, amelyet mindösszesen nemes urak és nemes kisasszonyok, polgárság tehetősebb hányada művelt. Ezek mára sokszor örökbecsű értekezéseknek, líra műveknek számítanak és átszivárogva a soron következő nemzedékekhez, a kultúra továbbadásának pótolhatatlan kellékeivé váltak.

Az oktatás tömegessé válásával és levelezés egyszerűsödésével azonban a folyamat felhígult, vesztett erejéből és értékéből. A néhány mondatos üzengetések, szűkre szabott praktikumok idejét éljük.

Nehéz megmondani, hogy a levélírás valóba kihalóban lévő műfaj-e napjainkban? Valamikor a szellemi ürességen keresztül képzett hidat emberek között, mára azonban ez a tér rengeteg információval és hírforrással telített. Azonban ezen információs tenger túlzottan érdekalapúvá  kaotikussá és kezelhetetlenül óriássá vált. Ez pedig felkeltheti a hitelesebb, személyes kapcsolatokra alapozó igényt az emberekben. Bizalmi problémák estén ugyanis előbb barátotokat és nem újabb híreket kezdünk el keresni.

A kézzel írt hagyományos levél is nehéz kérdés, úgy is mondhatjuk, hogy  sorsa az írógép használata óta vált kritikussá.  Egy biztos: a kézzel írt levél írásképe szerves egységet alkot a mondanivalóval és annak őszinteségével, mintegy  nyomatékosítja azt. A levél írójának szenvedélye, akarata, lelki gyötrelmei a kézzel írt sorokban erősödnek fel és teljesednek ki. Éppen ezért gondolatban átölelni valakit a messzi távolbó szinténl csak kézzel írt levéllel lehet igazán…

Talán megéljük még a levelezés reneszánszát egyszer !? Lehet, de azért tudnunk kell görög bölcselet nyomán, hogy „kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba”, a dolgok változása megállíthatatlanul bekövetkezik.

Addig is olvassuk Nyáry Krisztiánt és az olyan levél válogatásokat, amlyek újra megtanítanak minket, szeretni, érezni és példát adnak számunkra fegyelmezettségből és tisztelettudásból.

Lakatos Attila Tibor

Az utolsó szemtanú

A cím akár provokatív is lehetne és kérdőjelet is kitehetnénk a végére.  Azonban ez mégis egy hiteles cím (Der letzte Zeuge: „Ich war Hitlers Telefonist, Kurier und Leibwächter”, 2008 ) és egyben egy  remek forrás Hitler és környzetének története után érdeklődők számára. A szerző Rochus Misch Adolf Hitler testőrezredének tagjaként  kerül a Harmadik Birodalom csúcsvezetőinek környezetébe és maradt is ott a háború végéig.

Akiket pedig Hitler feltételezett túlélése érdekel, és így kétséges Hitler öngyilkossága a Führerbunkerben 1945 áprilisában, nos ők a könyv olvastával bizonyosan találnak majd további, halálára vonatkozó kétséges momentumokat könyvben.  Elég csak  a szerző  döbbenetes  beszámolójára célozni a szovjetek kínvallatásáról, amely a „hol van Adolf Hitler? ” kérdés köré szerveződött fogságba kerülése után. 

Akkoriban és még jó ideig  a bizonytalanság vette körül ezt a kérdést, az aggodalmak pedig érthetőek hiszen nem kis aktuálpolitikai jelentőséggel bírt.  Gondoljunk csak Sztálinnak  a potsdami konferencián Hitler halálát tagadó kijelentésére, vagy  később Hitler maradványainak elégetésére  egy koponyatöredék és állkapocs kivételével 1970-ben.  Ma egyébként továbbra sincs megbízható antropológiai bizonyíték Adolf Hitler halálára.

Rendkívül életközeliek és plasztikusak ugyanakkor a Führer és környezetének mindennapjait, a kulcsszereplők gyengeségeit, félelmeit bemutató részletek. Az egész írásmű egy kisember éles megfigyeléseit tartalmazza, amihez mint munkája, mint pozíciója révén hozzáférhetett.

Érdekesek Hitlerrel kapcsolatos kijelentései, aki  csak „ a külvilág előtt játszotta a Führer szerepét… hogy a szinpad tökéletes legyen” benne „sem a szörnyeteget” vagy „szuperhőst” nem látott. A náci Németország borzalmai pedig köszönhetően a kitűnően működő titoktartásnak jórészt rejtve maradtak előtte, bár ezzel érthetően lehetnek azért fenntartásaink.

Remek forrás – írtuk fentebb- mert Misch hűsége a munkájához (Telefonist, Kurier und Leibwächter)  ideológia mentes volt. Nem volt a náci párt tagja és ezt nem is vártak el tőle. Nem töltött be olyan meghatározó pozíciót sem, amely később múlt szépítésére vagy eltorzítására sarkallták volna. Színes és egy időszak életérzését jól tükröző beszámolót olvashatunk hát tőle.

Lakatos Attila Tibor

HÁZASSÁG 2.0

Mihalec Gábor könyve egyfajta kommunikációs segédlet, és mások mellett a házassági kapcsolatok  korrepetálására is íródott, miközben az okokról és a jelenségek magyarázatának taglalásáról sem feledkezett meg.

A házasság válsága és a válások növekvő aránya sajnos napjainkban örökzöld témává változtatta ezt a témát. Ezen töprengve igen gyorsan eljutunk a házasság-történet adta tanulságok boncolgatásához. Hogyan sikerült a hazásság megtartása a múltban és egyáltalán mennyire helyén való korunkban a  házasság „haláláról” vizionálni?

A leginkább szembeötlő jellegzetesség talán az, hogy csak 20. századtól beszélhetünk az un. szerelmi, vagy kevésbé megengedően az érzelmi alapú házasságokról, míg ezt megelőzően inkább egzisztenciális, érdek alapú, gazdasági-közösségként  lehetett erre tekinteni. „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza...” mondja az evangélium, ami a középkorban az egyház erejének köszönhetően erős jogi és vallásos akadályt jelentett a válások útjában. Még 19. században is igen-igen nehezen és csak erősen indokolt esetben, vétkesség alapján, lehetett a szétválasztást kimondani. Ebben a korszakban egyenesen szégyennek számított a válás a felek között.

A 20. századtól kezdődően a liberálisabb közfelfogás és az anyagi javak nagyobb bősége, a növekvő átlagéletkor és a női emancipáció, munkavállalás jelentős változásokat hozott. A házasságoknak nem vet véget a házastárs korai halála - mint hajdanán, ezért az életkori  konfliktusok felerősödhettek. A  lehetőségek csábító sokszínűsége és a szolgáltatások növekvő súlya megnövelték az önállóbb életvitelre, kevesebb függésre és a  rövid távú kapcsolatokra alapozó igényt . A dolgozó nő erősödő eszményképe pedig együtt járt a női érdekérvényesítés erősödésével a házasságban is. Hovatovább mára a válást kezdeményezők nagyobb hányada tartozik női nemhez.

Ma a válás közös megegyezéssel, már-már jogi korlátok nélkül mondatik ki. Miután nálunk a házasságok fele (!) végződik válással, ezért - némi malíciával – szinte már tradícióról beszélhetünk, ami gyakran mintát képez  a válást fontolgatók számára.

Az érzelmek által irányított viszonyok  komoly társas intelligenciát követelnek meg, amelyek például stressz kezelésben, empátiában és érdekérvényesítés módjában, vagy az érzelmi állapotok azonosításában jelenthetnek segítséget.  Nos ezeken a területeken bizony sok még a tennivaló... Az érzelmek elszabadulása helyett azok kordában tartása és helyes felhasználása tanulható és tanítandó és ezekre bizony égető szükség lenne a mai házasságokban.

 Lakatos Attila Tibor

A Tisztaszoba kultúrája

Városi fiúként idegenkedtem tőle, furcsa volt és túlságosan vidéki nekem. Felnőtt fejjel azonban rájöttem, hogy ez észrevétlenül és természetesen  alakul ki és mindenekelőtt az ember lelkében. Igen előbb ott fogan meg, aztán lesz belőle egy szoba vagy helyiség…

A falusi kultúrában egy zárt és tisztelt hely a tisztaszoba, amit szigorúan véve csak menyasszony búcsúztatókor és temetésnél használtak. Azonban a berendezése mégis többről mesél. Szüléskor bizony használták, de akkor is, ha nagybeteg volt a háznál. Fontos vendég esetén hálóhelyként is szolgált egy-egy napra. Sokszor egyfajta imahelynek is berendezték, kis házi oltárt helyzetek el benne, másrészt  az összes nagybecsű emléket, tárgyakat, fotókat is tárolták bennük, velük díszítették a belső teret. Legnagyobb értékű dísztárgyak és ünnepi alkalmakkor  használt  étkészletek is kaptak helyet. A parasztember itt tartotta a bibliáját és a pénzét is.

Lényeg azonban, hogy   itt rend és tisztaság volt. Egy megbecsült és értékes hely ahová csak tisztelettel lehetett menni, sőt olyan hely ahová megtisztulni járt az ember.

… nálunk akkor lett tisztaszoba, amikor üres lett a gyerekszoba. Feleségem által változott azzá, akinek vidéken vannak a gyökerei.  Nem előre készült, nem annak épült, hanem az élet alakította azzá. Ide nem mehet be a házicica,  ennek az ajtaja inkább csukva van, mint nyitva. Csak akkor használjuk, amikor  hazajön a nagyfiú egyébként nem.  Néha belép ide az ember és egy kicsit egyedül van ott. Leül és megpihen néhány percre. Itt az ember nem beszél és nem beszélget, csend van és valahogy tisztább is a levegő, mint máshol. . Körbenéz,  belelapoz a könyvekbe és mindig ügyel rá, hogy oda tegye vissza, ahonnan elvette. Aztán lassan kisétál és gondosan becsukja maga mögött az ajtót. 

Ugye sokaknak ismerős?  Nos hát ez is Tisztaszoba és nem érzem többé  különösnek, gondolom idővel  Önöknél is eljönnek ezek  a pillanatok  és helyet követelnek  az életükben.

Ez a törpe beszámoló arról is szól, hogy mit jelent-jelenthet  egy „gyanútlan” polgár számára  a népi kultúra kifejezés. Véd és fogva tart egyszerre,  sokszor tudatalattinkon keresztül  irányít bennünket.  Vagy ez talán nem más, mint  a szellemi feltöltődés igénye,  amit a hagyomány csak legföljebb átörökít számunkra, vagy egyszerűen csak segít értelmezni egy jelenséget?  Nehéz eldönteni, lehet ez is-az is,  azonban szép,  igaz és természetes egyszerre.

Lakatos Attila Tibor

Miért kedveltek a memoárok ?

 Az emlékiratok közkedveltsége láthatóan növekvő .napjainkban.  Nemrégiben volt nagy siker Gróf Batthyány Tivadar munkája - Beszámlóm, Radnóti Mikléósné Napló-ja, de említhetjük.  Andrássy Katinka , Gróf Bánffy Miklós visszaemlékezéseit is, vagy Bartos Margit emlékeit az 1950-es évekből. Talán kettős ok van e mögött. Egyfajta természetes kívácsisággal fordul az olvasó , különlegesnek és kiemelkedőnek talált életek, teljesítmények felé. Másrészt az átpoltizált  állasfoglalások miatt szeretne tiszta forrásból meríteni és az események alakítóinak és részeseinek tollából megismerni a múltat., még akkor is, ha ettől még annak  hitelessége nem feltétlenül biztosított.

Van persze még egy ok a történészi vagy szakmai elemzésekkel szemben ami a memoár irodalom malmára hajtja a vizet. Ez pedig a történetmesélés szépsége. Jobban érthető a múlt, ha személyes történeteket mond el,  megfoghatóbb, átélhetőbb minden más közlési formánál

A múlt  megismerésének igénye azonban a szélesebb olvasóközönség részéről nagyon szelektívnek hat. Jobban keresettnek tűnnek a közelmúlt és a világháborúk időszakát érintő művek, de még talán 1848-ig is visszamehetünk.

Azonban ennél korábbi időszakokról már sokszor megelégszünk a mítoszokkal, meseszerű, pokolbéli gonoszsággal, vagy túlszínezett heroizált tablókkal. Az olvasó így nem lépik át a romantikus túlzások szintjét. Jó példa erre a szulejmáni időszak meseregényeinek sora.

Keresve az okokat talán úgy érezhetjük, hogy a közelmúltunk világa érthetőbb és a történések meghatározóbbak is jelenünk szempontjából. Esetleg a 18. vagy 17. századi írások stílusa, nyelvezete nehézkes a mai kor emberének ?  

 Az okok és a  válaszok persze olvasónként nagyon  különbözőek lehetnek.

Lakatos Attila Tibor

A Lindgren Napló

Astrid Lindgren naplója egy olyan időszakot mutat be, amelyben  a Harisnyás Pippi is megszületett. Ez a különös mese ma ajánlott olvasmány a kicsiknek,  ráadásul közkedvelt is, így az írónő háborús naplójával egy különös egységet alkot. Úgy is mondhatnám, hogy a két könyv  felnőttek számára alkothat  „ajánlott olvasmányokat” , remekül kiegészítve egymást.

A Pippi 1941-1944 között íródott, így a Háborús napló 1939-1945 sejthető, hogy bőséges magyarázatot szolgáltat az írás körülményeinek megértéséhez, betekintést ad az írónő világnézetébe, az  erőszak és a poroszos nevelés félelemmel teli, engedelmes világának gyakorlatába. Egyúttal érezteti, hogy a mára divatossá vált  túl sokáig tartó „védernyő” sem lehet hasznos a gyermek számára, mert  effajta meleg elfogadó környezetben önállótlan felnőttkort készít elő.

A maga igazáért küzdő gyermeki bátorság Lindgren munkájának ma is érvényes fontos üzenete.

Lakatos Attila Tibor

Elias Canetti (1905-1994)

Könyv ajánló:   Káprázat (Die Blendung, 1935)

A regény főhőse, Kien professzor, a világhírű sinológus – hogy munkáját zavartalanabbul végezhesse, és pótolhatatlan könyveinek, kéziratainak őrzését, gondozását hatékonyabban biztosítsa – feleségül veszi házvezetőnőjét. Számítása azonban balul üt ki: a feleséggé előléptetett házvezetőnő jogot formál a családi életre, érzelmekben, pénzben és ágyban egyaránt. S mivel nem kapja meg, amire igényt tart, bosszúból kiszorítja a professzort otthonából, könyvei közül, munkájából, létformájából.

Elias Canetti: Káprázat - fülszöveg

„Témaválasztásával [a regény] arra tesz kísérletet,hogy a társadalom hibáit az emberi természet hibáira vezesse vissza.  A háború elôtt a legtöbb európai hitt abban, hogy

az ember tökéletesíthetô a társadalom tökéletesítése által.

A háborúban tapasztalt borzalmak sorára azonban nincs más magyarázat, mint az eredendô bûn „

                       A Legyek ura Értelmezésérôl, Golding nyilatkozata

Az emberek nem egyszer és mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk a világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat.

                                            Szerelem kolera idején

Ha azt lehetne mondani a szívnek:
ne siess!
Ha megparancsolhatnám neki: égj!
De már-már kialszik.
Csak még egy parányit,
csak még egy maréknyit,
csak még egy gyűszűnyit,
mielőtt fordul a kulcs és megnyílik az ajtó,
amelyen át belépünk és sírunk
azért az iszonyatos szépségért,
amit életnek neveznek.
Ne szégyenkezzetek, sírt még Jézus Urunk is.

              Jaroslav Seifert: Ha azt lehetne mondani a szívnek…

CAMILO JOSÉ CELA (1916-2002)

Könyv ajánló:

MÉHKAS  (La Colmena, 1950)

Cela könyvében, mint csaknem minden írásában, többnyire az élet kitagadottjai ténferegnek, elesettségükben is festői alakok, a spanyol cifranyomorúság cinikus haszonélvezői és szánandó kárvallottjai

                        Camilo José Cela:  MÉHKAS- fülszöveg

Nadine Gordimer (1923 - 2014)

A Dél-Afrika lelkiismereteként számon tartott Nadine Gordimer munkásságát - aki a dél-afrikai problémákra esszékkel és a fiával, Hugo Cassirerrel együtt készített dokumentumfilmekkel is felhívta a figyelmet - 1991-ben jutalmazták Nobel-díjjal.

Toni Morrison (1931-)

"Semmit sem lehet várni egy olyan világtól, ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás."

                                                            Toni Morrison

Günter Grass (1927-2015)

…Bádogdobjával és fülsiketítő, poharakat és hatalmas ablakokat ezer szilánkra zúzó sikításával szegül a nemszeretem világ ellen, …groteszkül, ábrázolva egy egész korszak, egy egész generáció életérzését.  Grass szellemi küzdőtársát alkotta meg benne…

                                                        Günter Grass:  Bádogdob- fülszöveg

Tabló  - Irodalmi Nobel-díj

"Itt nem arról van szó, hogy nem tudják a jót a rossztól megkülönböztetni - Itt nincs olyan, hogy jó."

 A nagy folyó kanyarulatában, Európa, 1983.

Tabló  - Irodalmi Nobel-díj

Kertész Imre (1929-2016)

Könyv ajánló: 

Sorstalanság, ( 1975 , Magvető Kiadó )

„Mindig meg akartam halni, s mindig írtam helyette egy könyvet.”

„Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig. „

Kertész Imre

Tabló  - Irodalmi Nobel-díj

Orhan Pamuk (1952-)

Törökország         

Könyv ajánló: 

Fekete könyv (Kara Kitap, 1990)

„Jól vésse az eszébe, amit most mondok magának: aki nem vágyik másra, csak a boldogságra, hiába keresi, soha nem találja. „

Orhan Pamuk: Hó, 2002

Tabló  - Irodalmi Nobel-díj

Alice Munro (1931-)

Kanada        

Könyv ajánló: 

Csend, vétkek, szenvedély (2007)

Mennyi boldogság! novellák, Park, 2011

„Vannak emberek, vagy talán a többség, akinek a tudás csak furcsaság: feltűnő, mint a bibircsók.„

Alice Munro : Asszonyok, lányok élete, 2010

Tabló  - Irodalmi Nobel-díj

Patrick Modiano (1945-)

Franciaország        

Könyv ajánló: 

Éjfű (Győr: Tarandus Kiadó, 2014.)

A Kis Bizsu (Győr: Tarandus Kiadó, 2014.)

„

Kell találni egy biztos pontot, ha nem akarja az ember, hogy az élete folytonos lebegésből álljon.„

Patrick Modiano: A Kis Bizsu, 2014